Részlet az Ügy Keze, Hasan Balyuzi által írt és a Bahá’í Journal UK 1963. februári számában először megjelent cikkből.

Befejeződött a Tizenkilenc Napi Ünnep tanácskozási része, jön a társasági rész (Szeged) © Magyarországi Bahá’í Közösség www.bahai.huA Tizenkilenc Napi Ünnep intézménye egyedülálló és páratlan az emberiség közösségi törekvései és összejövetelei között. A minősége és a működésének a milyensége visszatükrözi a bahá’í közösség egészségi állapotát és érettségét. Abból mérhetetlen és korlátlan lelki erő áradhat szét. A szeretett Mester egyszer azt mondta, hogy ha a bahá’í-ok teljesen kihasználnák a Tizenkilenc Napi Ünnepben rejlő lehetőségeket, akkor megváltoztathatnák a városuk sorsát…

…És ennek az ellenkezője is igaz. Az olyan Tizenkilenc Napi Ünnep, amelyet ezen ünnep lefektetett alapelveitől eltérően, az igazi hittel átitatott légkörrel ellenkező hangulatban tartanak meg, elzárva annak vezérlő fényétől, a méreg eszközévé válik, és sebet ejt mind a hívőkön, mind pedig magán a közösségen. ‘Abdu’l-Bahá újra és újra elmondta, hogy amennyiben a vallás a viszály okává válik, úgy jobb anélkül élni. A gyógyszer a gyógyításra szolgál; ha az súlyosbítja a betegséget, halálossá válik. Hasonlóképpen, egy olyan Tizenkilenc Napi Ünnep, amely a berögződött gépies rituálék szintjére süllyed, illetve a rosszindulatú versengés arénájává válik, csak bajt okozhat. S akkor jobb, sokkal jobb anélkül lenni…

…Nekünk bahá’í-oknak a Tizenkilenc Napi Ünnep olyan – ahogyan azt ‘Abdu’l-Bahá mondta, mint az úrvacsoravétel a keresztények számára… A bahá’í-ok a Tizenkilenc Napi Ünnepre elsősorban nem azért mennek, hogy közös imádkozásban vegyenek részt, hogy gondolatot cseréljenek a közösségüket érintő különféle problémákról, hogy szeretetteljesen társalogjanak egymással – bár ezek mindegyike kiváltképpen fontos és alapvető, hanem mindenek előtt azért, hogy megtapasztalják és átéljék Bahá’u’lláh mennyei keze által feltárt egységet.

A világ ellentmondásos irányzatait a Tizenkilenc Napi Ünnep ajtaján kívül kell hagynunk. Ez nem a közönyös magatartás felvételét jelenti, hanem csak azt, hogy ki kell üríteni a szívünket és az elménket, hogy legyen hely Bahá’u’lláh kegyelmének. Máskülönben a saját kezünk által kimunkált akadály az Ünnep közösségi jellege és a mindenkoron táplálandó Forrás közé hatol.

A Tizenkilenc Napi Ünnep ‘Abdu’l-Bahá útmutatásai szerint három jól körülhatárolt részből áll, amelyek mégis olyannyira összekapcsolódnak, hogy egy folytonos és megszakíthatatlan folyamatot alkotnak. A balett művészetében a zene, a mozgás és a dekoráció külön-külön egységként van jelen, mégis egyetlen egységgé olvad össze teljesen. Ugyanilyenek a Tizenkilenc Napi Ünnep alkotórészei is. Az alaphangnemet és az összekötő kapcsot a Bahá’u’lláh-val kötött szeretet-szövetség jelenti…

…Az Ünnep első része az imádságos elmélyülésé. Az imának a szívünk mélyéről kell jönnie – máskülönben az nem ima. Az imádkozás közben használt szavakat, melyek is a hitünk Alapítója által kinyilatkoztatott imák, mélyen átérezve kell ismernünk – nem csupán az értelmi jelentésüket, de azt is, amit azok a legbensőbb lényünkből kiváltanak, mintegy mély, vágyakozó választ várván szívünktől.

A második rész az Ünnep ún. “üzleti része”: ez a tanácskozás ideje …amikor is a szellemi tanács titkára és pénztárosa, valamint különféle bizottságok beszámolnak. Ezeknek a beszámolóknak a célja bizonyosan nem a problémák, megoldások és döntések puszta felsorakoztatása arra elegendő médium lenne a hírlevél. Az alapvető ok a tanácskozás, mégpedig az építő- jellegű tanácskozás. …Az Ügy munkáival, illetve a közösség életével kapcsolatos minden téma felhozható az Ünnep alkalmával, de a jelentéktelen dolgokból súlyos kérdéseket csinálni, az Ünnep valós okától való nagymértékű eltérést jelenti. Mindenkoron eszünkben kell tartsuk azt, hogy a tanácskozás a hitünk egyedülálló jellegzetessége, s hogy a tanácskozás nem okfejtegetés.

Az Ünnep harmadik és egyben befejező része társasági jellegű. Ebbe a szakaszba érvén az Ünnep légköre már megalapozott. Lehet komor és elviselhetetlenül nyomasztó, de akár a csillagos égig is emelkedhet. A közös kenyértörés pedig az emberiség ősi és igen régi hagyománya, a közösségbe tartozás és a szeretet jelképe. A bahá’í ünnep alkalmával ez felülemelkedik a hagyomány és szertartás puszta szintjén, és az egység ragyogó kifejezésévé válik.

Kapcsolódó oldalak:
Vissza A bahá’í naptár oldalra

A fenti cikk angol eredetije:

The Nineteen-Day Feast

Taken from an article by Hand of the Cause Hasan Balyuzi, first published in the Bahá’í Journal, February 1963.

The institution of the Nineteen-Day Feast is unique and peerless amongst all the gatherings and the communal efforts of mankind. Its quality and the mode of its functioning show the health and virility of a Bahá’í Community. From it can flow an incalculable and illimitable measure of spiritual power. The beloved Master once said that should the Bahá’ís make full use of the potentialities of the Nineteen-Day Feast, they could thereby change the destinies of their town …

And the converse is also true. A Nineteen-Day Feast held in a climate alien to the life of the Faith, divorced from the principles laid down for the conduct of such a Feast, shut out from its guiding light, becomes a venomous instrument and injures every individual Bahá’í as well as the community. ‘Abdu’1-Bahá has repeatedly said that if religion becomes the cause of discord it is better to be without it. Medicine is to cure, to heal. Should it aggravate a disorder, it becomes lethal. Similarly, a Nineteen-Day Feast reduced to the level of a mechanical ritual or made the arena of cantankerous contention cannot but harm. It is better, far better to be without it…

…For us Bahá’ís, as stated by the beloved Master, the Nineteen-Day Feast is what the Holy Communion is for the Christians… Bahá’ís come to a Nineteen-Day Feast not so much to partake in communal worship, as to express and exchange views and ideas about the multifarious problems of their community, to associate lovingly with one another, but above all of these, supremely important and vital as they are, Bahá’ís come to a Feast in order to experience the unity unfolded by the Divine hand of Bahá’u’lláh.

The conflicting tendencies of the world must be shed outside the doors of the

Nineteen-Day Feast. This does not mean either the assumption of an air of indifference or hiding behind a facade of spiritual pride and affected superiority. It only means emptying our hearts and our minds to make room for the grace of Bahá’u’lláh. Otherwise a barrier wrought by our own hands will intervene between the communal character of the Feast and the Source which is to feed and sustain it.

The Nineteen-Day Feast according to the directions of `Abdu’1-Bahá, is composed of three distinct parts, each one well-defined in its scope, and yet all so blended as to form one continuous and unbroken process. In the art of the ballet, music, movement and decor each stand as a separate entity and yet completely merged into one individual unit. So are the component parts of the Nineteen-Day Feast. The link and the keynote is fellowship in Bahá’u’lláh…

…The first part of the Feast is devotional. Prayer must come from the depths of one’s heart. Othewise it is not prayer. It is automation. The words that we use whilst we pray, which are prayers revealed by the Founders of our Faith we must know intimately. We must be familiar with them not just by an intellectual grasp of what they signify, but because of what they evoke from our innermost beings, by the token of the deep longing response they command from our hearts.

The second stage is usually termed “the business part” of the Feast…It is the period of consultation. The Secretary and the Treasurer of the Assembly and various committees present reports. The purpose of these reports is certainly not a mere enumeration of problems, resolutions and decisions. Otherwise the medium of a bulletin, a newsletter, would suffice. The underlying principle is consultation and creative consultation and that…Certainly any subject that is related to the work of the Cause and the life of the community can be brought up at the Feast, but to make ponderous issues of trivialities is a grave betrayal of the purposes of the Feast. At all times this thought must be present in our minds, that consultation is a unique feature of our Faith, and that consultation is not argumentation. Creative indeed must be the consultation of a Nineteen Day Feast.

The third and the concluding part of the Feast is of a social nature. When this stage is reached, the atmosphere of the Feast is well established. It can be dismal and intolerably weighed down, it can soar above the stars. And breaking bread together is an ancient and time-honoured custom of mankind, symbolic of fellowship and love. In a Bahá’í Feast it transcends the flat level of custom and rite, and becomes a scintillating expression of unity.

Related pages:
Back to English main page