Leo Karczag, aki életét megváltoztatta az 'Abdu'l-Bahával való találkozásA magyar származású zongoraművész, Leo Karczag kalandregénybe illő élete a század eleji Magyarországtól, a boldog békeidők korszakától egészen a késő nyolcvanas évek Amerikájáig vezet minket. A nemesi családból származó Karczag felmenői, ahogy azt nevük is mutatja, az alföldi magyar város, Karcag környékéről származnak, bár a család tagjai akkoriban még a Klein nevet viselték. A Klein család bárói rangra csak később tett szert, valamikor az 1800-as évek elején. Leo dédapja, az első báró, nemesi címét a Karcag melletti erdők újratelepítéséért kapta, így lett a néhai Klein Pálból báró Klein von Karcag. Később a leszármazottak, valószínűleg a zsidók elleni antiszemitizmus elől menekülve, teljesen elhagyták a Klein nevet, és onnantól kezdve Karczag lett a családi név.

Leo Karczag egy tehetséges művészcsalád legidősebb fiúgyermekeként született 1897-ben, ahol a gyerekek zenei tehetsége már korán megnyilvánult. Leo kiskorától kezdve gyönyörűen zongorázott, bátyjai és húga szintén művészi pályára, zenésznek készültek. A szülőknek Budapesten színháza volt, és Leo is itt végezte az egyetemet filozófia és zeneművészeti szakon, így a fiú korán hozzászokott a nagyváros mindig pezsgő szellemi-kulturális életéhez.

Leo Karczag cserkész egyenruhában (Costa Rica, 1936)Leo életének első nagy fordulópontját kétségkívül 1913 jelentette, aminek a jelentőségére csak hosszú-hosszú évekkel később, egy váratlan és sorszerű találkozásnak köszönhetően ébredt rá. 1913 több szempontból is kiemelkedő dátum volt. Ekkor még senki sem tudhatta, hogy ez lesz az utolsó békeév Európában, és hogy a bahá’í világban is történelmi jelentőségű események készülődtek, amikor is Abdu’l-Bahá látogatást tett a nyugati világban és három éves utazásának részeként Budapestre is ellátogatott. Leo kamaszkorában találkozott Abdu’l-Bahával, ám ennek a találkozásnak az emléke mélyen beivódott a kisfiú lelkébe.

Leo a következőképp emlékszik vissza az Abdu’l-Bahával való személyes találkozására:

„… 1913 tavaszát írtuk, ekkor voltam 16 éves. Ami 16 évesen történik egy fiúval, az egyszer és mindenkorra meghatározza az ember életét. Mivel a szüleimnek a pesti szórakozó negyedben volt színháza, amit gyakran kiadtak az akkor még Osztrák-Magyar Monarchiába látogató külföldi méltóságoknak, a tavaszt én is Budapesten töltöttem. Az egyik áprilisi délután a köztér sarkán ácsorogva a barátnőmre vártam, miközben rágyújtottam egy cigarettára, és hogy jobban teljék az idő, egy nádpálcával szórakoztattam magam. A pálca nagyon jól rugózott, várakozás közben a járdához ütögettem az egyik végét, hogy az időről-időre felpattanjon a levegőbe, és ahogy lefelé hullott, megpróbáltam elkapni. Nagyon szórakoztatónak találtam az egészet, ezért teljesen belefeledkeztem a játékba, és először nem is vettem észre, hogy egy csapat keletiesen öltözött férfi fordult be a sarkon. Csak mikor már közelebb ért a különös delegáció, akkor néztem fel, hogy megnézzem, kik azok. Egy hosszú fehér ruhába öltözött alakot láttam magam felé közeledni, aki ugyanolyan fehér turbánt viselt, mint a köntöse, mögötte pedig egy fekete lepelbe burkolt alak jött zöld turbánnal a fején. A küldöttséget még néhány másik férfi is kísérte. A menet élén haladó férfi hirtelen lelassított és rám emelte a tekintetét. Nincsenek rá szavak, hogy azt a tekintetet valaha is leírhatnám, vagy elfelejthetném. Éreztem, hogy milyen tiszteletlenség, ahogy számban az égő cigarettával állok vele szemben, egyszerre mélységes szégyen öntött el, ezért elhajítottam a csikket. A férfi egy utolsó pillantást vetettem rám, majd tovább ment és kíséretével együtt eltűnt a tér másik sarkán. Soha többé nem láttam őt személyesen, de jóságos és mélységesen igaz tekintetét máig magamon érzem…”

A találkozás örökre megváltoztatta a gyermek Leo életét, de hosszú időnek kellett eltelnie ahhoz, míg a későbbi zongoraművész, immáron felnőtt fejjel, újra megpillanthatta ’Abdu’l-Bahát.

A Karczag család életét is mélyen feldúlta a későbbi háború. Miután elvégezte az egyetemet, Leót több ezer társával együtt katonának sorozták, ahol kezdetben a lovas osztagnál, majd később a légierőnél szolgált. Háborús élményei során egyszer orosz fogságba is esett, ahonnan kalandos körülmények között szabadult és háborús érdemeiért vaskereszttel is kitüntették. Karczag a két világháború között egy ideig zeneszerzőként tevékenykedett, majd Dél-Amerikába utazott. Miután az 1944-es náci német megszállás következtében Karczag elveszítette egész családját, a zenész-báró úgy döntött, végleg szakít hazájával és a múlttal, és Amerikába költözik, hogy új életet kezdjen. Leo Karczag ezt követően csak egyetlen alkalommal látogatott vissza szülőhazájába, halála előtt néhány évvel, amikor családjával együtt felkereste gyerekkorának régi színhelyeit és szülőotthonát, mely pár nappal később már az állam tulajdonaként, múzeumnak berendezve működött tovább.

Leo Karczag fényképe (1974)Leo Karczag tehát az Egyesült Államokban kezdett új életet, és itt találkozott másodszorra Abdu’l-Bahával és a bahá’í hittel. A zongorista zenészi karrierjét építve először Detroitban, később New Yorkban próbált szerencsét, végül a sors úgy hozta, hogy elutazása előtti estén, mielőtt végleg New Yorkba költözött volna, találkozott a bahá’í-okkal. Leo így számol be bahá’í-já válásáról:

„Tulajdonképpen azért lettem bahá’í, mert meg kellett válnom kedvenc zongorámtól. Akkor még Detroitban éltem, de tudtam, hogy New Yorkban könnyebben boldogulnék zenészként, ezért elhatároztam, hogy felégetek magam mögött minden hidat és végleg New Yorkba költözöm. Az egyetlen dolog, ami visszatartott, nagy szenvedélyem, kedvenc zongorám volt. Ez volt a legcsodálatosabb, és a legszebben szóló zongora, amin valaha játszottam, ezért nagyon fájt a szívem, mikor el kellett adnom. Végül egy nagyon kedves amerikai-indiai házaspár jelentkezett, hogy megvennék a hangszert, és mellékesen megemlítették, hogy bahá’í-ok. Azt hittem, soha többé nem látom őket újra, sem a zongorát, de az elutazásom előtti estén egyszer csak megszólalt a telefonom, a házaspár férfi tagja keresett, hogy meghívjon hozzájuk vacsorára. Nagyon szimpatikus volt a pár, ezért rögtön elfogadtam a meghívást. Előre repesett az örömtől a szívem hogy még egyszer utoljára játszhatom kedves hangszeremen. A vacsora és az este kitűnően sikerült, ahol aztán találkoztam két hölggyel is, akik a bahá’í hitről meséltek nekem. Késő estig náluk voltam és szívemben azonnal elfogadtam a hitet. A következő reggel New Yorkba utaztam, ahol azonnal megkerestem az ottani bahá’í közösség tagjait, és lassan a közösség része lettem. Több hónapja látogattam már a közösségi rendezvényeket, áhítat találkozókat, amikor meghívtak egy kedves ismerős családhoz. A család úgy fogadott, mintha régi ismerősük volnék és körbevezettek a házban. Mikor egy újabb szobába vezettek, hirtelen földbe gyökerezett a lábam, mert a tekintetem egy olyan szempárra esett, amit valaha réges-rég már láttam, de azt hittem, soha többé nem látom viszont. Ott állt előttem ő, az arabos külsejű, jóságos tekintetű férfi, aki ugyanúgy nézett le rám a kandalló feletti képről, mint évekkel azelőtt a budapesti város utcáján. Csak ámultam a döbbenettől megbabonázva, s mikor magamhoz tértem, egyszerre felkiáltottam:

– Ki az az ember? Ki van a képen? Találkoztam vele. Én már láttam őt!”

Leo Karczag csak ekkor tudta meg, hogy ő Abdu’l-Bahá, az az ember, akivel gyerekkorában találkozott, és aki olyan nagy benyomást tett rá, hogy azóta sem tudta elfelejteni. Leo Karczag 1985. május 31-én hunyt el, gyerekeit, unokáit és rokonait pedig nagy boldogság tölti el, hogy megoszthatják történetét a bahá’í közösségekkel.

Kapcsolódó oldalak:
Vissza, akiket megérintett a bahá’í hit
‘Abdu’l-Bahá élete