Részlet
William Sears: Isten szereti a nevetést c. könyvéből

William Sears (1911-1992) (c) Bahá’í Nemzetközi Közösség media.bahai.orgA könyv túláradó vidámsággal meséli el annak a Közép-Nyugatról származó szegény fiúnak az élményekben gazdag történetét, aki később Amerika egyik legkedveltebb TV sztárja lett, ugyanakkor fiatalon megözvegyedett, magára maradva két fiú felnevelésében, és aki gyerekkori visszatérő álmának megtalálta a jelentését, amikor is a Sors hozzávezette későbbi feleségét, Margueritét. Gyermeki vágyódása, hogy megtalálja az igazságot, valóra vált, és Istennek tett ígéretét megtartva bejárta az egész világot, hogy megossza másokkal is a felfedezését.

Joe Mulligan hívta fel először a figyelmemet rá….Az egyetlen dolog, amely elfejtette Mulligannel az egészségén és bajain való aggódást aznapra, egy gyönyörű szép lány volt… “Láttad a kedvesség azon látomását, aki éppen most sétált be az “A” Stúdióba?” Odanéztem, …öten lestük őt az interjú alatt a nagy stúdióablakon át. Amikor végzett, mindannyian várakozóan fordultunk Mulligan felé…..Elővette a cigaretta tárcáját, majd látván, hogy üres, kölcsönkért egyet tőlem, mialatt többet is kivéve megtöltötte a tárcáját….Körbevette magát egy füstfelhővel, … “Van néhány olyan lány” – mondta álmodozóan – “akiket az ember becsben tart, csodál és feleségül vesz. Ő egy ilyen.” Mulligan azután a cipőmre szórta a cigarettája hamuját és az én véleményemet kérdezte. Csupán gúnynak szánta….A régóta nem használt és rejtett erőforrásokból merítvén azt mondtam: “A szemei az égboltról vannak elcsenve, az ajkai cseresznyék, melyet a madarak szeretnek.” Mulligan jó vesztes volt. “A bajnok” – jelentette ki. Azután hozzátette: “Mindazonáltal egy nagy gyémánt eljegyzési gyűrűt visel a bal kezén…”

William (Bill) Sears (balra), felesége, Marguerite, fia, Michael. (A másik fiú, Billy hiányzik a képről). Úton Dél-Afrika felé (1953) (c) Bahá’í Nemzetközi Közösség media.bahai.orgMarguerite volt a neve. Szerette Louis Armstrongot… Szerencsére, Louis Armstrong a következő szombaton játszott, és én vezettem a közvetítést. Beleegyezett és eljött velem. Elmagyaráztam neki, hogy már évek óta nem táncoltam, és talán jobb lenne, ha a szombatra úgy készülnénk fel, hogy együtt vacsorázunk és táncolunk az elkövetkező három este.

A fiúk már vártak rám, amikor visszaértem a stúdióba. Mulligan felkészítette őket a nagy szerencsétlenség egy történetére.

“Nos?” – kérdezte. Én pedig csak mosolyogtam.

Szombat este Margueritért mentem, és egyből észrevettem, hogy levette az eljegyzési gyűrűjét. Ahogy a közvetítés után táncoltunk, arra gondoltam, hogy mennyire is odaillőek voltak azok a varázslatos szavak, amelyeket Satchmo trombitája dalolt: Margie! Mindig csak rád gondolok, Margie.

“Hűha!” – figyelmeztettem magamat. “Az még rendben van, hogy légvárakat építünk, de nehogy beköltözzünk oda.”

Az utolsó keringő során így szólt hozzám: “Van valami, amit szeretnék elmondani neked.. Lehet, hogy meg fog lepni.”

Meglepni? Engem? Rám mosolygott. “Érdekel a vallás?” Majdnem kiejtettem őt a kezeim közül. Tényleg meglepett.

“Jelenleg nem” – vallottam be őszintén.

“Majd fog, amikor meghallod” – mondta örömteljesen. Kételkedtem benne.

“Kerüljünk egyet az autóval és beszélgessünk!”

Lehajtottunk a tengerpartra. Valaki elintézte a tökéletes beállítást: telihold, puha homok, lágy hullámzás. Bekapcsolva hagytuk az autórádiót…Felemeltem a kezét és hétköznapian megkérdeztem: “Mi történt a gyémánt gyűrűddel?”

“Ó, azzal?” – válaszolta nevetve. És ez volt minden, amit arról valaha is mondott mindmáig.

“Két fiam van” – mondtam tompán, – “de nincs feleségem” – tettem hozzá gyorsan.

“A fiúk nagyon aranyosak” – válaszolta. “Én mindig is ötöt akartam.”

Eltöprengtem, hogy vajon beleértette-e az én kettőmet is. Fokozatosan megnyugodtam, és mindent elmeséltem neki a nagyapámról, Minnesotáról és az álmomról. Egészen izgatott lett.

“Milyen különös!” – szólt. “Ez körülbelül éppen akkor volt, amikor ő Minneapolisban volt.”

“Kicsoda?”

“‘Abdu’l-Bahá.”

“Ki?”

“Bahá’u’lláh fia.”

“Vagy úgy!” válaszoltam, teljesen elvarázsolván. “Ez megmagyarázza: nincs semmi jobb egy egyenes válasznál, hogy minden kristálytisztává váljon”

“Bocsánat” – szólt nevetve. “Bahá’u’lláh volt a bahá’í hit alapítója.”

Félbeszakítottam a beszélgetést…”Jobb, ha hazamegyek” – mondtam hirtelen. “Korán reggel közvetítésem van.”

“Természetesen.” Még mindig barátságos, de megbántott szemek néztek rám.

Egyikünk sem beszélt, ahogy az autó végiggördült a partmenti úton.…

Hogyan magyarázhatnám el neki anélkül, hogy megsérteném az érzéseit, azt, hogy pontosan a vallás az a téma, amiről mostanában senkivel sem kívánkoztam beszélgetni.…Türelmesen végig tanulmányoztam minden vallást, hitet, szektát, amit csak találtam. Reméltem felfedezni valamit valahol amely elvezet engem ahhoz a csodálatos álombéli alakhoz…Hiába kutattam, aztán pedig az érdeklődésem alábbhagyásával “eddig” lettem a vallással. Feladtam. Három év telt el, hogy senkinek meg sem említettem az álmomat. Ezen este volt az első alkalom,, és csak azért meséltem róla Marguerite-nek, mert azt akartam, hogy mindent tudjon rólam, még mielőtt megkérném a kezét.

Leállítottam az autót Marguerite kocsifeljárója előtt.

“Sajnálom” – mondtam.

“Nem számít. Maradjon nálad az autó reggelig.”

“Nem, köszönöm” – mondtam mereven. “Szeretek esőben sétálni.”

“Hozok egy esőkabátot.”

“Ne fáradj.”

“Várj itt” – erősködött. “Kérlek.” Gyorsan felszaladt a lépcsőn. Esőkabát nélkül jött vissza, egy könyvet azonban a kezembe nyomott…Meleg szemei valamiféle belső boldogságtól ragyogtak…odahajoltam, hogy megcsókoljam az arcán.

“Nem ma este” – válaszolta. “Túlon túl izgatott vagyok, hogy elolvasd ezt a könyvet.” Azután odahajolt, és mégiscsak megpuszilt, majd felszaladt. Az a meg nem érdemelt puszi melegített egészen hazáig, bár nem tartott szárazon.

Az ágyamra dobtam a könyvet, és belebújtam a pizsamámba.….Egy beszámoló volt ‘Abdu’l-Bahá nyilvános beszédeiről, amelyeket amerikai látogatása során adott az első világháború előtt. Benne állt Lev Tolsztoj Bahá’u’lláh-nak írt tisztelgése: “Az egész világ keresi a megoldást a problémáira. Van egy fogoly Akkóban, Bahá’u’lláh, ki kezében tartja a kulcsot.”

“Rendben” – mondtam kételkedve magamnak -“lássuk csak”….Borzongás futott rajtam végig, ahogy az egyik oldalra lapoztam és megláttam a dátumot: 1912. szeptember 20.

Pontosan az volt az éve és napja az első álmomnak!

‘Abdu’l-Bahá a minnesotai Minneapoliszban beszélt azon a napon. Nem messze beszélt attól a kisvárostól, ahol éltem és álmodtam. Nagyon figyelmesen olvastam a szavait. Volt valami megmondhatatlanul hasonló közöttük. Arra hívta fel az embereket, hogy kutassák saját maguk számára az igazságot, s hogy ne kövessék azok nyomdokait, akik vakon követnek mindent.

Becsuktam a szememet, és magam előtt láttam a régi nappali szobánkat. Apám lerakta a reggeli újságát, és felkapott engem.

“Az ember eljött tegnap este” – mondtam neki.

“Milyen ember?”

“Az álmomban.”

Apa mérges lett. Anya besietett a szobába.

“Megint látta álmában azt az embert fénnyel körülvéve.”

“Mit mondott?”

“Azt, hogy , ‘Ne járj a nyomdokaikban’.

A következő reggelen, amikor apám borotválkozott, bementem a fürdőszobába.

“Mi az én nevem?” – kérdeztem tőle. Gyakran játszottuk ezt a játékot korábban.

“William Bernard Patrick Michael Terence Sears” – válaszolta.

“Akkor miért hívott Péternek?”

“Ki?”

“Hát az ember az álmomban.”

Apám megvágta az arcát a pengével. Anyám a semmiből előkerült. Nagyon türelmes volt velem.

“Biztos vagy benne, hogy Péternek hívott, drágám?”

“Azt mondta: ‘Úgy halássz, mint Péter.”

Letettem Marguerite könyvét, felkeltem és csináltam még egy csésze kávét. Majd tovább folytattam. Később ugyanazon a napon ‘Abdu’l-Bahá St. Paulban tartott beszédet, a folyó túlpartján. Felszólította az emberiséget, hogy legyenek olyanok, mint “a halász, Péter” megingathatatlan hitükben, és hogy erővel telve halásszanak az emberi lelkek után.

Legyél olyan, mint Péter!

Letettem a könyvet. Hirtelenjében nagyon is, hogy ébren voltam.

Kapcsolódó oldalak:
Vissza Személyek, akiket megérintett a bahá’í hit oldalhoz
‘Abdu’l-Bahá élete

A fenti cikk angol eredetije:

Love story of William Sears

An abridged section of
‘God Loves Laughter’ by William Sears

This hilarious book tells us about the adventurous life of a poor boy from the Middle West who later became one of America’s top-flight TV stars As young widower, left alone with two boys to bring up, he eventually found the meaning of his recurring boyhood dream when fate led him Marguerite, his second wife to be. His longing as a child to find the truth became a reality, and keeping his promise to God he traveled throughout the world, to share this discovery with others.

Joe Mulligan first called my attention to her….The only thing that could make Mulligan forget his health and miseries during the day was a beautiful girl… “Did you see that vision of lovelinesss that just walked into Studio A?” I looked, …there were five of us watching her through the big studio window during the interview. When she finished we all turned expectantly to Mulligan…..He took out his cigarette-case, saw it was empty, borrowed one from me and filled his case while he was about it….He encircled himself in a cloud of smoke, … “There are some girls, he said dreamily “…whom you cherish, adore and marry. This is one.” Mulligan then knocked his ashes off on to my shoes and asked for my opinion. It was meant to be sarcasim….Drawing upon long-unused and hidden resources, I said, “Her eyes are stolen from the skies above; her lips are cherries that bluebirds love.” Mulligan was a good loser. “The champ” he declared. Then he added, “However, she is wearing a big diamond engagement ring on her left hand…”

Her name was Marguerite. She liked Louis Armstrong… Fortunately, Louis Armstrong was playing the following Saturday, and I was handling the broadcast. She agreed to go with me. I explained that I hadn’t danced  for years, and that perhaps we had better prepare for Saturday by dining and dancing for the next three nights.

The boys were waiting for me  when I returned to the Studio. Mulligan prepared them for a tale of disaster.

“Well?” he asked.- I smiled

I called for Marguerite on Saturday night and I noticed at once that she had taken off her engagement ring. While we were dancing after the broadcast I thought how appropiate were these enchanting words which Satchmo’s trumpet was singing:

Margie! I’m always thinking of you Margie.

Whoa!, I warned myself, It’s alright to build castles in the air but don’t start living in them.”

During the last waltz she said, “There’s something I want to tell you. It may surprise you.”

Surprise me!

She smiled at me.”Are you interested in religion?

ˇI nearly dropped her. She had surprised me.

“Not at the moment,” I told her honestly.

“You will be when you hear about it,” she said cheerfully.

I doubted it

“Lets go for a drive and talk.”

We drove down to the beach. Someone had arranged a perfect setting: full moon, soft sands gentle breakers. We left the car radio playing…I picked up

her hand and said casually “What happened to your diamond ring?”

“Oh, that!” she said with a laugh. And that’s all she ever said about it even to this day.

“I’ve got two sons” I said bluntly, “But no wife” I added quickly

“Boys are nice,” she said “I always wanted five.”

I wondered if they included my two.

Gradually I relaxed and told her all about Grandfather, Minesota and my dream. She became quite excited.

“How strange!” she said. “That’s just about the time he was in Minneapolis.”

“Who?”

“‘Abdu’l-Bahá.”

“Who?”

“The son of Bahá’u’lláh.”

“Oh!” I said, completely mystified, “that explains it, there’s nothing like a frank answer to make everything crystal clear.”

“Sorry, ” she said laughing. “Bahá’u’lláh was the founder of the Bahá’í Faith.”

I cut off the discussion…”I better get home”, I said abruptly, “I’ve got an early broadcast”.

“Of course.” Her eyes were still friendly but hurt.

Neither of us spoke as the car skimmed along Lakeside Drive. How could I explain to her without hurting her feelings that the one subject I never cared to discuss with anyone these days was religion.…I had patiently investigated every religion, sect, and cult and belief I could find…I had hoped to discover something somewhere which would lead me to that wonderful figure in my dream…I had searched in vain, and with diminishing interest,  I was “up to here” with religion. I gave up. For three years I had not mentioned  my dream to anyone. To-night was the first time, and I had spoken of it to Marguerite only because I wanted her to know all about me before I asked her to marry me.

I pulled the car up infront of Marguerites driveway.

“I’m sorry”, I said

“It doesn’t matter. You keep the car till the morning.”

“No thanks”, I said stiffly. “I like to walk in the rain.”

“I’ll get you a raincoat.”

“Don’t bother.”

“Wait here, ” she insisted. “Please.” She ran quickly up the steps. She came back without a raincoat, but she put a book in my hands…Her eyes were warm and bright with some inner happiness. I leaned forward to kiss her.

“Not to-night,” she said. “I’m too excited about you reading the book.” Then she leaned over and kissed me anyway and ran back upstairs. That undeserved kiss warmed me all the way home, but it didn’t keep me dry.

I tossed the book onto the bed and got into my pyjamas….It was a record of the public talks given by ‘Abdu’l-Bahá during his visit to America, from the Holy Land before the First World War. Inside there was a tribute to Bahá’u’lláh by Leo Tolstoy, who had written “The whole world is seeking the solution to to its problems. There is a prisoner in Akka, Bahá’u’lláh, who has the key.”

“Alright I said to myself sceptically “lets see”….I felt a stab-like thrill in myself as I turned one of the pages and saw the date: September 20, 1912.

It was the very day and year of my first dream!

‘Abdu’l-Bahá had spoken in Minneapolis, Minnesota, on that day. He had been speaking only a short distance away from the little town in which I had lived and dreamed. I read his words very carefully. There was something vaguely familiar about them. He warned mankind to investigate truth for themselves, and not to follow in the footsteps of those who followed things blindly.

I closed my eyes, and I could see our old living room. Father put down his morning paper and picked me up.

“The man came last night”, I told him.

“What man?”

“In my dream.”

Father was upset, mother hurried in.

“He’s seen that man in a light in his dream again”

“What did he say?”

“He said, ‘Don’t follow in their footsteps.'”

Mother put me down.

The next morning Father was shaving when I came into the bathroom.

“What’s my name?” I asked him. We had often played this game before.

“William Bernard Patrick Michael Terence Sears.” He said.

“Then why did he call me Peter?”

“Who?”

“The man in my dream.”

Father cut his chin with the razor. Mother appeared from nowhere. She was patient with me.

“Are you sure he called you Peter, dear?”

I nodded. “He said Fish like Peter.”

I put Marguerite’s book down, got up and made another cup of coffee. Then I began to read some more. Later that same day, ‘Abdu’l-Bahá had spoken in St.Pauls, just across the river. He called upon mankind to be like the “fisherman Peter” in their unwavering faith, and to fish energetically for the souls of men.

Be like Peter!

I put the book down. Suddenly, I was very wide awake.

Related page:
Back to English main page