Részlet az Együtt sétálva a szolgálat ösvényén című könyvből

A fény, amely visszatükröződik egy tükörben, jelenti annak a gazdagságát. A fény nélkül a tükör csak igen keveset ér. Lelki tulajdonságaink, tudásunk, az emberiségnek adott szolgálatunk alkotják az igazi gazdagságunkat. Az anyagi javak szükségesek és elfogadhatók, de csak akkor, ha azokat az emberi erény és boldogság előreviteléhez használják. Bahá’u’lláh azt mondja:

“Az ember érdeme a szolgálatban és az erényben nyugszik, nem pedig a gazdagság és jólét látványosságában. Vigyázzatok, hogy a szavaitok megtisztuljanak az üres képzelgésektől és földi vágyaktól, s hogy tetteitek ravaszságtól és gyanútól mentesek legyenek. Ne tékozoljátok el drága éltetek gazdagságát gonosz és romlott vonzalmakhoz való ragaszkodással, s ne fecséreljétek erőfeszítéseiteket személyes érdeketek hirdetésére.”

‘Abdu’l-Bahá azt mondja: “… az egyén boldogsága és nagysága, rangja és állása, öröme és békéje sohasem személyes gazdagságában állt, hanem inkább kiváló jellemében, magas célú elhatározásában, széleskörű tudásában, és azon képességében, hogy nehéz problémákat megoldjon.”

Azt mondtuk, hogy a lelki tulajdonságok Isten által nekünk adott becses ajándékok. Arra is emlékeznünk kell, hogy minden szükséges képességet megadott nekünk ahhoz, hogy ezeket az ajándékokat befogadjuk és őrizzük, s fejlesszük tulajdonságainkat. Minden emberi lény felruházatott azzal a képességgel, hogy ismerje Istent, szeresse Őt és véghezvigye Parancsolatait. Mi ugyancsak felruházattunk számtalan más képességgel. Ugyanakkor a képesség mércéje nem ugyanaz mindenki számára, és Isten nem kér tőlünk olyat, ami képességeinket meghaladja. Arra vagyunk kérve, hogy azt fejlesszük ki teljes egészében, amivel potenciálisan rendelkezünk.

Ahhoz, hogy fejleszteni tudjuk lelki tulajdonságainkat, tudatában kell lennünk annak a magas szellemi állásnak, amit Isten mindannyiunk számára elrendelt, és állandóan afelé kell haladnunk. Tekintetünknek a kiválóságra kell szegeződnie; nem szabad megelégednünk a középszerűséggel. A mai társadalom normáinak megfelelő életvitel középszerűségbe ringathat. Sokan azt gondolják, hogy a kiválóságot másokkal való versenyzésen keresztül lehet elérni. Valójában azonban a verseny még jobban belesodor bennünket a társadalom élvezeteibe. Annak az erőnek, ami bennünket a kiválóság felé hajt, azon égő vágyunknak kell lennie, hogy elérjük azt, amit Isten számunkra kegyesen elrendelt. A kiválóságra való törekvés azt jelenti, hogy törekszünk teljes mértékben kifejleszteni azt, ami ránk ruházatott. Shoghi Effendi azt mondja nekünk:

“Isten kiválasztottainak … nem szabad azon társadalom elfajzott körülményeire tekinteniük, amelyben élnek, sem az erkölcsi lealacsonyodás és könnyelmű magatartás látható jeleire, melyet a körülöttük lévő emberek tanúsítanak. Nem elégedhetnek meg viszonylagos különbözőséggel és kiválósággal. Tekintetüket inkább nemesebb magasságokba kell szegezniük azáltal, hogy a Dicsőség Tolla tanácsait és intéseit legfőbb céljukként tűzik ki. Akkor aztán könnyen rá lehet majd eszmélni, hogy milyen számtalan állomás marad, amit még be kell járni, és hogy mily messze nyugszik a vágyott cél – egy cél, ami nem más, mint a mennyei erkölcs és erények felmutatása.”

Határtalan szeretet

Az emberi szív a szeretetre teremtetett. A természetében van, hogy valamihez kötődjön. Ha nem azért van, hogy földi dolgokhoz kötődjön, de hogy visszatükrözze Isten fényét, akkor Istenhez kell kötődnie. Sokféle módja van a szeretet kifejezésének. Szeretjük a családunkat, a barátainkat, a közösségünket és az országunkat. Azonban a szeretet mindezen formái korlátozottak. Az egyetlen határtalan szeretet az Isten szeretete. Az Ő Szeretete mindent átölel. Amikor szívünk tiszta és visszatükrözi az Ő szeretetét, határtalan és önzetlen szeretetet nyilvánítunk ki az egész emberi faj felé. Ha a mások iránti szeretetünket nem ragyogja be Isten korlátlan szeretete, az olyan nemkívánatos vonásokat vehet fel, mint a féltékenység, birtoklásvágy vagy előítélet.

Van egy nagyon lényeges vonása a szeretetnek, amelyet mindannyiunknak meg kell érteni. A szeretetet mindig félelem kíséri. Ez nem azt jelenti, hogy azoktól félünk, akiket szeretünk. Amitől félünk az az, hogy elveszítjük a szeretteinket vagy az ő szeretetüket. Ezért aztán az Isten szeretete mellett az istenfélelemnek is benne kell lennie a szívünkben – a félelemnek, hogy a cselekedeteink, ballépéseink megakadályozzák, hogy Isten szeretete elérjen hozzánk. Ez nem azt jelenti, hogy a cselekedeteink megakadályozzák Istent, hogy továbbra is szeressen minket, hiszen az Ő szeretete végtelen és soha nem szűnik meg alápatakzani az emberiségre. Azok a dolgok, amiket teszünk, azonban akadályokká válhatnak, amelyek nem engedik meg, hogy az Ő szeretete elérjen hozzánk.

A lelki tulajdonságok fejlődése teljes egészében függ mind az Isten szeretetétől, mind pedig az Isten félésétől. Az Írások számos része segít rávilágítani, hogy megértsük lelki életünknek ezen két lényeges erejét. ‘Abdu’l-Bahá azt mondja:

“Mert az Istennek szeretete és a lelki vonzalom lemossa és megtisztítja az emberi szívet, s felöltözteti és felékesíti a szentség makulátlan öltözékével; és ha már a szív teljesen az Úrhoz kötődött és összeköttetett az Áldott Tökéletességgel, akkor fog Isten kegyelme megnyilvánulni.

Ez a szeretet nem a testé, hanem teljesen a léleké. És azon lelkek, akiknek belső lényüket Isten szeretete világítja be, olyanok, mint a fény szétáradó sugarai, s úgy fognak ragyogni, mint a szentség csillagai a kristálytiszta égbolton. Mert az igazi szeretet, a valódi szeretet az Isten szeretete, és ez felette áll az emberek fogalmainak és elképzeléseinek.”

Kapcsolódó oldal:
Élet és halál – Részlet az Elmélkedés a lélek életén című könyvből
Vissza a tanulókör oldalra